Hawaii egyik legszebb csücskében, a Ki’ilae öbölben bújik meg a Pu’u honua O Honaunau Történelmi Park, vagy ismertebb és közérthetőbb nevén a Menedékhely. A nevét a parkban található fontos szentélyről kapta, ami ugyanarra szolgált, mint az ószövetségi időben a menedékvárosok. Ha valaki vétett a kapu, vagyis a szabályok és törvények szigorú és szövevényes rendje ellen, itt kereshetett menedéket a büntetés elől. Ha hamarabb ideért, minthogy az üldözői utolérték volna, felmentést nyert és visszatérhetett mindennapi életéhez.
Maga a szentély egy impozáns építmény közvetlenül a tengerparton, és az egész park egy érdekes séta a múltban, legalábbis ahogyan a múltat mi, az utókor ma elképzeljük.
Bennem a park kulturális bemutatóján elhangzott egyszerű de határozott és világos beszéd még most is visszhangzik. Négyen-öten turisták álltuk körbe a középkorú, zömök hawaii férfit, aki először arról beszélt nekünk, hol is van az ember helye az univerzumban.
A negyedik
A polinéz gondolkodás szerint a teremtés rendjében az ember a negyedik helyen van. Az első hely az óceáné, minden kincsével együtt. A második a föld a maga kincseivel, gyümölcseivel. A harmadik a hold, ami meghatározza az idő múlását és a hónapok, évszakok ritmusát. Csak ezek után következik az ember, aki a fentiek nélkül bizony nem tud emberhez méltóan, a maga helyén létezni.
Ezermesterek
Egy kicsi szigeten, az ember magára és a körülötte lévőkre van utalva. Ahogyan a kis földdarab határait a határtalan óceánban, úgy a maga képességeinek, forrásainak és lehetőségeinek a határait is erősen érzi a szigeti ember. Mindenhez értenie kell kicsit és meg kell állnia a helyét a többiekkel való dinamikus kapcsolatban. Aki a tengerhez közel lakik, halászik, és a halat megosztja azokkal, akik viszont a sziget belsejében földet művelnek és a halért cserébe taro gyökeret adnak. Viszont nincs mindennek szakembere. Tudni kell házat építeni, hajót készíteni, hálót javitani. A szigeti embernek ezermesternek kell lennie, ha boldogulni akar.
A kenu
A polinéz gondolkodás a szigetet, vagyis a szárazföldet egy kenuhoz hasonlitja, hiszen egy sziget olyan, mint egy nagy hajó az óceánban. A kenuval kapcsolatban pedig a legfontosabb, amit az idősebbek a kisgyerekeknek megtanítanak mielőtt először vízre szállnak: viselj gondot a kenuról és akkor a kenu is gondot visel majd rólad. Ugyanígy kell gondot viselni a földről, ápolni, időt adni neki a megújulásra, és semmiképp nem kizsákmányolni a forrásait. Erre a régieknek megvoltak a szabályaik, a ritmusuk. Olyan hónapok, mikor pihent a föld, vagy mikor nem halásztak, hanem hagyták a halakat szaporodni.
Ahhoz, hogy a kenu jól menjen két dologra van szükség: egyetértésre és összehangolt munkára. Nem lehet össze-vissza evezni, vagy egyre bizni a munkát.
A vezetőnk ezzel a történettel folytatta:
„Mikor iskolába kezdtem járni, a nagymamám gyakran megkérdezte, miről tanulunk, és én elmondtam neki, arról, milyen a föld, és hogy állítólag olyan, mint egy labda.
- Aztán a kenuról tanultatok-e?
- Mi? Nem.
- Nem-e?
- Nem, mi csak a labdáról tanultunk.
- Milyen labdáról?
- Hát hogy a föld kerek, mint egy labda.
- Pedig fiam, ha a föld már nem kenu, és nem viseltek gondot róla, akkor az életnek itt a szigeteken vége…”
Talán azért is csengenek a fülembe a szavai még most is, mert olyan sok igazság és itélet van bennük arra nézve, ahogy ma éljük az életünk, akár kicsi, akár nagy szigeten az életadó óceánban.
