Bőrbe égetett történetek

Egész Polinéziában komoly hagyománya van a tetoválásnak. Büszke vagyok rá, hogy a derekamat egy marquesas szigeteki, a combomat egy maori tetoválás díszíti.

A polinézek számára ezek az aprólékosan kidolgozott rajzok szimbólumaikkal a viselőjük történetét mesélik el.

Az első polinéz tetoválásomat Tahiti szigetén kaptam egy marquesas-i mestertől, Efraima Hu’uti-tól. A táncos és a dobos, a tetoválás főszereplői. Körbeveszik őket a tenger hullámai, hiszen messze óceánokat jártunk meg, én a táncos és a férjem, a dobos, hogy elérjük a célunk: fellépni a Heiván, a tahiti tánc és zene legnagyobb éves ünnepén. A cápafogak a kalandvágyat és a bátorságot jelképezik.

 

 

A másik tetoválásom a maorik földjéről, Aotearoáról való.

A maorik örökségük védelmében az eredeti és egyedi tetoválásokat ta moko-nak, a másolt, háttérismeret nélkül felhasznált képeket kirituhi-nak nevezik. Arról mindenkinek eltérő a véleménye, hogy külföldiek kaphatnak-e ta moko-t. A tetováló, akivel én találkoztam, azt tartja, amíg a kép személyre szabott és egy szakavatott mester készíti el a tetoválást, addig az ta moko. “Az én apám angol, a nagyanyám portugáloktól származott. Nehéz ma már olyan maorit találni, akinek az ereiben nem csorog más vér is. Akkor pedig hol húzzuk meg a határt? Pakeha (fehérember, idegen) is viselhet ta moko-t, ha azt tisztelettel és tudással viseli.”

Azért egy nagy különbség mégis van: a törzsben nem személyes döntésen alapul, hogy valaki szeretne-e ta moko-t, hanem a vénektől kapja ajándékba. Így van ez még ma is. Pai, az ötven körüli tetováló asszony erről így mesél:

“Én nem gondoltam rá soha, hogy tetoválásom legyen. Már elmúltam 45, mikor a vének meglátogattak és azt mondták, úgy döntöttek, kapok egy tetoválást az arcomra. Meghökkentem, de ezt az ajándékot nem lehet visszautasítani. Ezután már csak idő kérdése volt, mikor készül el. Érdekes, hogy mikor már megvolt az időpont, az utolsó héten éreztem a tetoválás helyét. Viszketett, égett a bőr az államon. Aztán mikor elkészült meg kellett tanulnom vele élni. Az öregek azt mondták, ez a tetoválás mindig is ott volt, mi láttuk már azelőtt is, mielőtt elkészült. Azután három év alatt a derekam, fenekem, combom is ki lett tetoválva. Hatalmas változás volt, minden ta moko-t a vénektől kaptam. Elég is így, remélem többet nem jönnek.” -fejezi be történetét nevetve.

Egy másik maori, ötvenes férfi, akinek az arca orrtól lefelé tele volt tetoválásokkal, hasonlóan mesél erről:

“Ahogy befordult az autó a vénekkel a sarkon, arra gondoltam, na, vajon mit követtem el, hogy keresnek? Azt mondták, a hétvégén lesz egy gyűlés, feltétlen menjek, mert ajándékuk van számomra. Gondoltam talán kapok valami finom halat, vagy ilyesmi. De nem, odamentem, és azonnal meg is csinálták az arctetoválásomat. Pár éve volt ez, felnőtt férfi voltam már rég, mégis az első gondolatom az volt, ajjaj, vajon az anyukám mit fog szólni hozzá?” – mondja és nevet ő is.

A leggyakoribb téma a ta mokoban a család és a genealógia. Ez a polinéz gondolkodás családközpontúságát tükrözi. Állandó motívum a koru, a spirál, ami a páfrány növény tekeredő hajtásait képezi le, az új életet és a növekedést szimbolizálja. A kerek forma emlékeztet rá, hogy minden állandó mozgásban van, míg a spirál közepe arra figyelmeztet, hogy minden visszatér oda, ahonnan elindult.

Hagyományosan a leggyakoribb az arctetoválás, nőknek az ajkakat és az állat, férfiaknak az egész arcot díszítik. Ezen kívül a hát, a fenék és a combok is gyakran kaptak tintát.

Számomra az óceán volt a téma, hiszen az átkelés Tahitiről Új-Zélandra nagy kihívás volt, amit sikerült teljesíteni és ezt szerettem volna ezt nem csak az emlékezetembe, hanem a testembe is belevésni. Ráadásul az a különleges megtiszteltetés ért bennünket, hogy éppen azon az útvonalon jöttünk Aotearoára, a hosszú fehér felhő szigetére (ez Új-Zéland maori neve), amelyen annak idején a maorik ősei először érkeztek új hazájukba. Raiatea, a Hawaiki Nui, vagyis “Nagy Őshaza” trópusi szigetétől Rarotongán és Tongán keresztül az északi sziget partvonalának labirintusszerű, hűvös világába. A tetoválásom fő mintái a vitorláshajónk által keltett hullámok. Emellett három delfin uszony, mivel a delfinek voltak az első lények, akik az öbölbe érve üdvözöltek minket Aotearoa partjainál.

A delfinek tánca számomra a megérkezés. Ha bátran járom az utam, szembenézek a mélységekkel és kíváncsi és nyitott maradok az új megélésekre és kapcsolódásokra, csakis akkor élhetem át az élet nekem szánt csodáit.
Ezek a szimbólumok emlékeztetnek arra, hogy minden magasság és minden mélység ugyanolyan fontos része az útnak.
Ezek a történetek, egyszerre ékszerek és emlékeztetők.

A tetoválást a combomra szerettem volna, a formájáról nem volt konkrét elképzelésem. Pai tanácsára hallgattam, aki azt mondta a tetoválásokkal igyekeznek az izmok formáját követni, ettől organikusan illeszkednek a testre – és milyen igaza van!

Pai egyébként rendkívüli személyiség. Farag, fest, sző és tetovál, mindemellett vadászik is. Bátor, erős és összetett egyéniség. Egyik pillanatban arról mesél, milyen volt múlt télen törött lábbal kigyalogolni a hegyek közül egy vadászbaleset után, a másik percben pedig már nagymamai gyengédséggel büszkélkedik az unokáival.

“Az a bajunk, hogy elpuhultunk, elkényelmesedtünk. A nagyanyám 98 évesen még sütött, főzött, rendben tartotta a veteményeskertjét. Én az unokáimat kiviszem a tengerpartra, a csillagok alatt alszunk, megtanítom őket halat fogni. Mikor kifogja, örül, aztán megmondom neki, hogy pucolja meg, akkor kétségbeesik, meg viszolyog, hogy “dehát ez büdös, meg ficánkol”. Megtanítom rá, hogyan kell megpucolni és arra, hogy az életet meg kell becsülni és amit meg akarsz enni, azért meg kell dolgozni. Azután tüzet rakunk a kertben és megsütjük a halat. Én ezekre a dolgokra tanitom őket, szerintem ezek fontosak.”

Rám nagy hatással volt Pai lénye és szinte nem is éreztem a tetoválás fájdalmait, olyan jó volt vele beszélgetni miközben dolgozott. Rengeteg erőt érzek a találkozásban és a képben is. Tényleg olyan, mintha egy időszak, ami szép volt és rendhagyó, de nem volt könnyű, lezárult volna és amit megtanultam belőle az nem csak a gondolataim és az érzéseim része, hanem egy gyönyörű képben a testembe égetett történet.

(Az eredeti poszt az utazásainkról szóló blogban jelent meg 2014-ben: http://manahiti.blogspot.com/)